Alig vártuk, hogy augusztus legyen és a számunkra még ismeretlen Vértes hegységbe utazzunk, a tizedik vándortáborunk helyszínére. Engem személy szerint már a Móri-árok is lenyűgözött, hiszen ezt eddig csak térképeken mutogattam a gyerekeknek. Igazi vándortábor volt ez is, hiszen nem volt csomagszállítás, így mindenki maga vitte a „házát”.
Az első szálláshely mindig a legnomádabb, de ez így van jól. Kicsit nehéz az elején lelassulni, visszatérni a természet egyszerűségébe. Ezzel vállaljuk, hogy a vadakkal osztjuk meg az erdőt, de mondhatnám úgy is, hogy mi vendégeskedünk az erdőben a vadaknál. Minden szállás egyre magasabb komfortfokozatú volt, de a térerő nem mindig követte ezt a tendenciát. Sok szép erdei ösvényen vezetett az utunk. Emlékezetes volt találkozni azzal az idős bácsival, aki már egyszer végigjárta a Kéktúra 1169 kilométerét, és most újra útnak indult a 2. túrafüzetébe gyűjtve a pecséteket. Felkerestünk több várromot, bújtunk barlangban, bejártuk az oroszlányi bányavidéket, hallottunk szarvasbőgést, sütöttünk szalonnát. Egy alkalommal egy hatalmas, csodálatos gímszarvas bika ment át előttünk az ösvényen. Mi kell még egy jó táborhoz?
Ahogy az idő melegedett, úgy lett egyre jobb a hangulat összeért a csapat. Sanyi bácsi azon kívül, hogy túravezető volt, minden este játékra hívta a gyerekeket. Többen az útvonal felderítésében is segítségére voltak. Jó látni, hogy évek alatt milyen fejlődésen mennek át a gyerekek. Egy ilyen nomád tábor jó lehetőség az önállósodásra. Megtanulják, hogy vannak nehézségek, de ezek leküzdhetők. Ezúton köszönjük az Ebesi Gyermekekért Alapítvány támogatását. A tábor segítői voltak: Holb Róza és Szűcsné Földi Katalin, aki tábori tudósító is volt: Katona Erika.